Vermesy szellemében Jubileumi könyv-kavalkád az EME-nél

Fekete Adél, Szabadság (Kolozsvár), dec. 21.

A Romániai Magyar Zenetársaság és a Kolozsvári Magyar Opera a húsz éve, december 17-én elhunyt Vermesy Péterre emlékezett, emlékhangverseny keretén belül. A zeneszerző 1939-ben született Brassóban, de Kolozsvárott töltötte élete nagy részét, ahol a „Gh. Dima” Zeneakadémia ellenpont-tanára volt. Majd családja jólétéért önként választotta a kivándorlást, az NSZK-beli Heidenheimban telepedett le.

Vermesy műveinek közreadása, életművének és munkásságának feltárása igazából csak halála után indult el. A hangverseny bevezetőjében Demény Attila zeneszerző, a Romániai Magyar Zenetársaság elnöke azoknak mondott köszönetet, akik ezt a munkát vállalták. Buzás Pál zongoratanárnak, a gondozásában megjelent két fontos Vermesy-kötetért: Zongoraművek és Művek zongorára és zenekarra (Arpeggione kiadó), valamint Németh G. István zenetörténésznek, a Vermesy-monográfia szerzőjének.

Zenetudományi előadásban ismerkedtünk tovább Vermesyvel – az emberrel, a zenésszel, a kiváló pedagógussal. Németh G. István (MTA Zenetudományi Intézet, Budapest) előadásának középpontjában Gerd Bethge zeneszerző levele állt, amelynek idézése céllal történt, egy élethű és elfogulatlan Vermesy-kép kibontakozásáért. Csupán néhány, számomra rendkívül sokatmondó részletre szeretnék kitérni. Mindenek előtt Vermesy a kommunizmussal meg nem alkuvó ember és zeneszerző volt. Személyiségének másik fontos jellemzője a gyermekek szeretete és a pedagógiai érzék. „Egy volt a gyermekek között”, és éppen ezért voltak sikeresek nyílt órái, ahol Bach, Beethoven vagy Bartók zenéjét magyarázta a kicsinyeknek. De jó humorérzéke is volt, zenéje tele van tréfás momentumokkal. A karikatúrát is szerette: rajzban (vetítővásznon láthattunk is egy karikaturizált Vermesy-önarcképet) és zenében egyaránt (ahogy a Monologo con commenti darab részlete illusztrálta). Fontos még megemlíteni Vermesy Bartók iránti tiszteletét, zenéjében sokszor utal bartóki művekre anélkül, hogy epigonizmussal vádolhatnánk.

A (tulajdonképpeni) hangversenynek két jól elkülöníthető része volt. Az elsőben diákok – hatodikostól főiskolai hallgatókig – léptek fel. Két Vermesy-darab, a Sonatina iuvenile (László Berta Bianca, zongora) és a Zongoratrió in memoriam J. Haydn (előadták: Szép Bálint – hegedű, Jakabffy Kristóf – gordonka, Demény Balázs – zongora) után „megemlékező muzsikák” hangzottak el: Lászlóffy Zsolt Nenia in memoriam Vermesy Péter, illetve Demény Attila Vermesy Péternek, mindkettő Demény Balázs előadásában. A hangverseny második felében Vermesy zongorára és zenekarra írott művei szólaltak meg, a Scherzo concertante, a Concertino da camera, és A félresikerült szerenád.

A zongoraszólókat itt is három fiatal és ígéretes zongorista játszotta, Szőcs Kristóf, Szép András és Demény Balázs, a Kolozsvári Magyar Opera szimfonikus zenekarát pedig Horváth József karmester vezényelte. Úgy gondolom a Pimpimpáré dallamainakszerzője is meg lett volna elégedve ezzel a koprodukcióval. Ugyebár játszhattak volna csak felnőtt zenészek, legtökéletesebb előadásban, de így élet-íze, valóban Vermesy-hűsége volt a hangversenynek.